Aki segít leszokni

Írta: Faragó Kálmán, fotók: Horváth Péter

Első pillantásra a faluszéli házat tiszta, modern, jól felszerelt fiúkollégiumnak is gondolhatnánk. Sokasztalos menza, a falon méretes tábla: ki locsolja ma a virágokat, ki ügyel a számítógépteremben, ki a "kukamenedzser". A figyelmes szemlélődőnek feltűnhet az asztalosműhely, és hogy a konyhát az itt lakók vezetik - azt azonban valószínűleg még így sem találná ki, hogy drogterápiás otthonban jár a Fejér megyei Ráckeresztúron. Az otthon "lelke" az intézményvezető, Victorné Erdős Eszter: eleven, barna copfos, negyvenes évei végén járó református lelkész.
- Én is problémás gyerek voltam - mosolyog Eszter. Több gimnáziumot is megjárt, s a cigizés, csavargás és a tanárok elleni lázadozás vette körül.
Aztán fél évre elszökött hazulról. - Magamtól nem mentem volna, de a barátnőm társat keresett, és én nagyon befolyásolható voltam. - Fél évig élt az utcán, de ekkor a Batthyány téren találkozott egy hosszú hajú sráccal, aki csak ennyit mondott: - Ma anyák napja van. - Rábeszélte Esztert, hogy telefonáljon haza, aztán egészen az emeletig kísérte, hogy lássa, ahogy a lány bemegy.
Mivel féléves kallódása alatt a körözését is elrendelték, Eszternek rendszeresen be kellett jelentkeznie a rendőrőrsön. A 17 éves lány, aki napjainak nagy részét továbbra is az utcán lézengve töltötte, úgy érezte, számára az a rendőrnő jelenti a kapcsolatot a normális világgal, aki foglalkozott vele. Végül az asszony még állást is szerzett a lánynak: gyermekfelügyelő lett egy nevelőotthonban.
Kevéssel ezután Eszter elkerült egy egyházi szervezésű ifjúsági táborba, ahol a fiatalok kirándulás, nyaralás közben a hitről beszélgettek. Az egy hét alatt Eszter ráébredt, hogy mindig is ezzel akart foglalkozni. Amikor hazautazott, már tudta, ebbe az irányba akarja terelni életét, és nem sokra rá felvételizett is a budapesti Református Teológiai Akadémiára.

A Moszkva tér közelében laktak, ami a drogosok találkozóhelye volt, így Eszter gyakran találkozott az utcán régi "balhés" ismerőseivel. Újonnan szerzett hitével lelkesen hívogatta őket a gyülekezetbe. Ahogy Eszter maga mögött hagyta problémás-csavargós korszakát, úgy javult kapcsolata szüleivel is, és ők ekkorra már azt is megengedték neki, hogy vadidegeneknek tartson bibliaórát a lakásban - néha egyszerre negyven-ötven embernek.
Ötödéves teológushallgató volt 1983-ban, amikor a Református Egyház megalapította a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót (KIMM). Eszter egyik tanára, Adorján József esperes szervezte a missziót, és szólt tanítványának, akiről tudta, hogy járatos az ilyen körökben. A frissen diplomázott lány munkaköri leírása így hangzott: "Csináljon, amit akar, angyalom." Eszter kapva kapott az alkalmon.
Eredetileg középiskolából kicsapott fiatalokkal akart foglalkozni. - Megkértem Adorján esperest, tartson karácsonyi áhítatot a bibliaórásaimnak - meséli Eszter. - Legalább negyvenöten ültünk a karácsonyfa körül, és amikor körülnéztem, láttam, hogy az én csapatom mind sztondul: a fejük a térdük fölött rezgett, vagy üveges tekintettel néztek maguk elé. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy igen, ez egy drogmisszió.
A nyolcvanas évek elején Magyarországon kevesen figyeltek fel a drogproblémára. A szipuzás és a gyógyszerfüggőség volt a jellemző, illetve az évtized vége felé megjelenő máktea. - A hivatalos szervek inkább csak hárítottak, mondván, hogy a probléma megoldódik, amint a kérdéses fiatalok belépnek a KISZ-be - jellemzi a helyzetet dr. Funk Sándor, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályának vezetője.

Eszter életének új irányt szabott a drogmisszióval kapcsolatos felismerés. 1986 és 1989 között két drogterápiás otthon létesítésében vett részt. Ezek közül az első volt a ráckeresztúri, utána azonban Eszter és férje, a szintén református lelkész Victor István átkerült a Hidasi Egyházközségbe.
A Baranya megyei Hidason egy üres, bútorozatlan lelkészlakba költöztek be. - Még mi is csak kezdtünk volna berendezkedni, amikor már jöttek hozzánk a drogosok - emlékszik Eszter. - Fiatalok voltunk, nekünk se volt sok, de ami akadt, azt megosztottuk.
Három saját gyermekük közül a két idősebb még kisbaba volt, amikor 1991-ben hozzájuk került a család "tiszteletbeli" tagja. Tinó Krisztina (35) nevelőszülőknél cseperedett, majd kollégiumba, onnan kirúgva leánynevelő intézetbe került. - Eszter két hét próbaidőre vállalt, és két feltételt szabott - meséli az alacsony termetű, mély hangú fiatal nő. - Templomba kell járnom, és dolgoznom kell.
Az utóbbit Tina már az első nap megszegte, amikor elment a szintén Eszteréknél lakó lánnyal borozgatni; de kapott még egy esélyt. Tina másfél évig volt Eszteréknél, aki ahhoz is ragaszkodott, hogy kitanuljon valami mesterséget. A lány eredetileg szakács akart lenni, de hamar kiderült, hogy nagyon jó eszű.
Ma már diplomája van a Baptista Teológiai Főiskoláról, és gondnokként dolgozik egy pesti gimnáziumban. Bár régóta nem él egy fedél alatt Eszterékkel, mindhárom gyerek olyan számára, mintha a testvérei lennének. - Ha Eszter akkor nem vállal, lehet, hogy ma hajléktalan lennék - mondja.

Hogy otthon legyen a drogterápiában, Victorné Erdős Eszter szakmai kurzusokra járt, és posztgraduális addiktológiai-narkológiai diplomát is szerzett, emellett számos külföldi tanulmányúton vett részt. Drogrehabilitációs módszere a kanadai Portage programból veszi alapgondolatát (lásd a keretes szöveg a cikk végén).
Eszter és férje 1999-ben került vissza Ráckeresztúrra. Az otthonban bárkit szívesen látnak, aki segítséget kér, és aki akar, szabadon elmehet. A programba a budapesti Válaszút Missziónál (06-1-2240122, valaszutiroda@freemail.hu) lehet jelentkezni, ahol az ott dolgozó munkatársak - köztük Ráckeresztúron gyógyult, volt betegek - elbeszélgetnek az érdeklődővel, elmesélik, mi történik az otthonban, és segítenek leküzdeni az érdeklődő félelmét. - Ide senki nem önként jön - teszi hozzá Eszter. - Sokan vannak, akiket kiraktak hazulról, vagy annyi pénzzel tartoznak a dílernek, hogy az utcán nincs biztonságban az életük.
Aki ide bekerül, tizennégy hónap alatt nemcsak a drogot üríti ki szervezetéből, hanem egy új életformát is kialakít. Az itt élők - jelenleg 16 és 37 év közötti férfiak - maguk végzik el a ház körüli munkákat, miközben csoportos és magánbeszélgetéseket folytatnak az otthon munkatársaival, konfliktuskezelő szemináriumokra, bibliaórákra járnak; akikkel szükséges, pszichiáter is foglalkozik. A régebb óta itt lévők felelősségvállalást tanulnak azzal, hogy segítenek az "újoncoknak" beilleszkedni, megtervezni a rehabilitáció utáni életüket.
- Én nagyon sok előítélettel érkeztem ide 1998-ban - meséli Orsolics Zénó (32). - Úgy képzeltem, hogy ez valami kórház lesz, vagy pedig vaskerítéses börtön biztonsági őrökkel. Meglepődtem, amikor egy családi házat láttam nyitott kapukkal és a kerítést festő, kertészkedő drogosokkal.
Zénó akkor már többször túlnyomta magát, mindig újraélesztették, az utcán élt. - A próbaidő hónapja végén kezdtem már kapiskálni, hogy ez itt sorsközösség, ahol mindenki le akar állni, és ez nem kívülről, hanem belülről ad kényszerítő erőt - meséli. - Jóllehet úgy jöttem ide, hogy engem ugyan nem fognak megtéríteni, a terápia első négy hónapos fázisában megtértem, és ettől kezdve nemcsak Istenben hittem, hanem önmagamban is, abban, hogy engem is lehet szeretni, elfogadni, és hogy én is érek valamit.
- Azóta megnősültem, és született két kisfiam - teszi hozzá a 2002 óta Ráckeresztúron dolgozó Zénó. - Elvégeztem egy szociális főiskolát is, és mindez tíz év kitartó munkája.
Tizenketten dolgoznak Ráckeresztúron: Eszter, a férje, valamint dr. Grezsa Ferenc pszichiáter és kilenc "terápiás munkatárs". Az utóbbiak tökéletesen megértik a bentlakókat, mert ők maguk is vagy drogosok voltak, vagy egyéb "deviánsok". Alapítása óta körülbelül 350-en vettek részt a ráckeresztúri programban. Az elmúlt pár év statisztikái szerint azok, akik elvégzik a programot, jó eséllyel maradnak tiszták, de az otthont idő előtt elhagyók között jóval nagyobb a visszaesők aránya.
- Azóta, hogy elsajátították a Portage programot, jó szakmai forma érvényesül - mondja dr. Szemelyácz János, a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke. - Az új épülettel nagyon jó ellátást tudnak biztosítani, a magyar intézmények közül talán ez az egyik legkomfortosabb.
Az intézményt, amelyben gyógyszerezés nélkül segítenek leszokni a drogról, a Református Egyház tartja fent, ám a hit nem kötelező. - Én igazából még nem foglalkoztam a hittel - teszi hozzá Drapos Dani, aki 16 évével az otthon legfiatalabb lakója -, de próbálkozom, mert érzelmileg segíthet.
Dr. Grezsa Ferenc szerint nemcsak a bentlakók, de az ott dolgozók hite is segít leszokni a kábítószerről. - A drogfüggő beteg korábbi életéhez képest új lelkülettel találkozik. Ez segíti abban, hogy bízni tudjon az intézményben és önmagában.
Eszter következő álma egy olyan terápiás otthon, amelyben börtönbüntetésre ítélteket gyógyítanának ki függőségükből. Ha az állami oldalon is megszületne az elhatározás, ő akár holnap nekilátna a munkának. - Ugyanazokat az eszközöket használom az otthonban, mint a családban - mondja Eszter. - Ez lehet az eredményesség kulcsa. Boldoggá tesz, és hálás vagyok Istennek, hogy láthatom a drogtól megszabadulókat, közülük sok olyat, aki ma már sorstársait segíti.


A Portage program
A helybéli lakosok kezdeményezték 1970-ben a kanadai Montrealban, hogy megoldják a környék drogproblémáját. Elsősorban drogos és alkoholista fiatalokkal foglalkozik, s olyanokkal, akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba.
A programban részt vevők terápiás közösségekben élnek, ahol családias légkörben, egymást segítve gyógyulnak meg. A személyre szabott terápia alatt felismerik problémáik okait, majd olyan készségeket sajátítanak el (önkifejezés, empátia, problémamegoldás), amelyek lehetővé teszik az önálló életvitelt. A program fázisain (orientációs szakasz, egy hónapos próbaidő, három kezelési fázis, végül a kiléptetési szakasz) mindenki saját tempójában halad végig, miközben folyamatosan nő önismerete, önbizalma és önbecsülése. A férfiak és nők eltérő, nemre szabott kezelést kapnak.