A mama kedvence

Írta: Dián Tamás, fotók: Fazekas István, TV Paprika Magazin

NÉMETH  ANDREA, a Bagolyvár étterem séfje

Engem a konyhában nem kellett tanítani semmire. Egyszerűen ott nőttem fel. Mindig anyukám mellett voltam, és szinte ragadt rám a tudás. És nem rántott húst meg pörköltet készítettünk! Nálunk mindig nagy volt a rokonság, és amikor hétvégén látogatóba jöttek, állandóan kerestük az új ízeket. Természetesen engem leginkább a sütemények vonzottak, mégpedig elsődlegesen a krémes fajtájúak, amelyek készítése után ki lehetett nyalni a lábast...
Ettől persze még nem lettem volna szakács, hiszen abban az időben minden lánynak illett konyítani valamicskét a főzéshez. A szó szerinti vendéglátás varázsába anyukám kártyapartijai révén kóstoltam bele. Ezek az összejövetelek általában délután voltak, és mivel édesanyám is játszott, ilyenkor az uzsonna összeállítása mindig az én feladatom volt. Igazi próbatétel volt ez számomra, és már előre törtem a fejem, mivel lepjem meg a társaságot. Legtöbbször még anyukám sem tudta, mivel rukkolok elő, én pedig azt élveztem a legjobban, ha sikerült őt is meghökkenteni. Az ő elismerő szavai és a kártyapartnerek öröme irányított engem erre a pályára. Számomra a mai napig a legnagyobb dicséret az asztal mellett mosolygó vendég.

BEDE RÓBERT, a TV Paprika szakácsa

Nyugodtan mondhatom, hogy kivételes gyerekkorom volt. Anyukám háztartásbeliként mindig otthon várt, soha nem jártam napközibe, a menzát pedig még hírből sem ismertem. A nyári szünidő jelentős részét Szentlőrinckátán töltöttem, ahol a nagymamámat mindenki híres főzőasszonyként ismerte. Ha valahol esküvőt tartottak vagy vadászbált szerveztek, mindig őt hívták. Ezek után természetes, hogy a nagyszüleim portájának nyári konyhájában is állandóan sült és főtt valami finomság, engem pedig borzasztóan érdekelt ez a jó ízű, kellemes illatú csodavilág, amelynek a nagymamám és anyukám voltak a varázslói.
Életem első palacsintasütőjét is édesanyám adta a kezembe. Vasból készült, nehéz, régimódi edény volt, nagy erőfeszítést igényelt egy magamfajta, alig tízéves gyerektől. Az első csirkepörköltemre is anyukám biztatott. Azt mondta, eleget tudok ahhoz, hogy elkészítsem. Én pedig nekiálltam: aprítottam, pirítottam, pároltam, ízesítettem, és egyszer csak kész lett. Igaz, a hozzá főzött galuskám gumilövedéknek is elmehetett volna a közeli búcsúban, de anyukámnak minden nagyon ízlett. Valószínűleg ez a bátorítás is bennem volt, amikor eldöntöttem, hogy szakács leszek. No és persze a töltött káposztája, amelynek csak a receptjét ismerem, de a titkára a mai napig nem tudtam rájönni...

KÓCSA GÁBOR, a receptvarazs.hu főszakácsa

Ha anyukámnak nincs egy jó ötlete, valószínűleg sohasem találok rá az igazi hivatásomra. Emlékszem, nyolcadikos voltam az általános iskolában, és úgy éreztem, nagyon elegem van már a fejtágításból. A szüleim persze azt akarták, hogy tanuljak tovább, de én megmakacsoltam magam. Semmi kedvem nem volt egyik padból átülni egy másikba. Ekkor állt elő édesanyám a fantasztikus ötlettel, hogy legyek szakács. - Az egy rendes szakma - mondta. - Úgyis sokat sürgölődsz a konyhában, legalább kitanulnád ennek a mesterségnek minden fogását.
Persze ennek a javaslatnak voltak előzményei. Bár anyukám pedagógus, sokat tett azért, hogy otthonosan érezzem magam a tűzhely mellett. Életem egyik legnagyobb gasztronómiai dicséretét is tőle kaptam, amikor még gyerekkoromban egy általam főzött lecsóra azt mondta: "Ez olyan, mintha apád készítette volna." Bár apukám csak afféle hobbiszakácsként ténykedett a konyhában, a magyaros ételeket remek érzékkel tudta elkészíteni. S mivel a lecsó még ezen belül is külön specialitásnak számított, hízelgőbb elismerést nem is kaphattam volna.
Édesanyámnak köszönhetem azt is, hogy sok vendégem dicséri a leveseimet. Ő ugyanis nagyon jó ebben a "műfajban". A daragaluskás húsleves csak úgy ízlik, ahogy tőle megszoktam, a zöldborsólevesét pedig a mai napig hiába próbálom utánozni...